Ütős percek

Az ütőhangszerek kimeríthetetlen lehetőségekben és ötletekben gazdag világa talán a legösszetettebb, legizgalmasabb részét képezi a zenész társadalomnak.
A Trio Dakoda - mely egészen egyszerűen a tagok neveiből összerakott mozaikszó -  debütáló koncertjével éppen ebbe a káprázatos világba hivatott bevezetni bennünket. Ütőhangszeres mivoltomnak eleget téve telis-tele volt gondosan megtervezett és összeállított repertoárjuk számomra kifejezetten ínyenc darabokkal. A tradicionális zenéktől kezdve az átiratokon keresztül fiatal kortárs zeneszerzők kompozícióiig. Nem szeretném túlságosan részletekbe menően taglalni a műveket - bár a végtelenségig tudnám - csupán néhányukat kiemelve vetíteném ki gondolataimat.

A zenekar rangidős tagjáról tudni illik, hogy zeneszerzői tevékenységet is folytat. Ismereteim szerint sosem tanulta hivatalosan, autodidakta módon sajátította el eme tudományt, meg persze némi zeneszerzői vénával is kell ehhez rendelkezni. Hallottam, és szerencsére közre is működtem már szerzeményei közül néhányban, de azt kell mondanom, merőben ez a legkiválóbb kompozíciója - legalábbis eddig. Rendkívül összetett struktúráját páratlan hangszereléssel ötvözve lélegzetelállító atmoszférával borította be az egész termet. Én pislogni is alig mertem a darab közben, nehogy lemaradjak valamiről. Azt hiszem, erre szokták azt mondani, mikor egy ősbemutató bomba sikert arat.

Nemrégiben egy nemzetközi versenyre is készült a formáció, melynek egyik fordulójához előírt feladat egy kis néma filmhez rendelt, a trio által megírt zenei hanganyag volt. Saját bevallásuk szerint a történetnek ők maguk sem igazán tudták megfejteni a valódi mondanivalóját, ám a lényeg talán nem is erre koncentrálódott. Kreativitásukkal és egyedi ötleteikkel még így is sikerült elvarázsolniuk a közönséget a történethez tökéletesen társuló zenei aláfestéseikkel, effektjeikkel. Ékes példája ez a zenének a társművészetekhez fűződő viszonyáról, s a benne rejlő kapcsolódási lehetőségekről.

A fent kiemelt két mű karaktere remekül alátámasztja azt, mihelyt kiemelkedő figyelmet fordítottak a széles kontrasztok megteremtésére. (Talán nem is ez a két legjobb példa a szemléltetéshez, de mentségemre szóljon, ebben az esetben nem könnyű a választás.) Ez a jelenség is minden bizonnyal jelentős része volt az est koncepciójának, hiszen ettől sikerült szinte mindvégig fenntartani a közönség fürkésző figyelmét darabról darabra vándorolva.

Érdekesen tapasztaltam azt a tényt, hogy a klasszikus zene értelmében vett “legklasszikusabb” mű volt az este legkifogásolhatóbb előadása. Kizártnak tartom, hogy ennek szentelték volna a legkevesebb időt a próbák során, hiszen legalább annyira komoly munkát igényel egy Bach mű gyakorlása, mint egy kortárs darab elsajátítása és közvetítése a közönség felé, csupán arra vélek következtetni, hogy egészen egyszerűen ez így sikerült. Minden koncertnek van egy holtpontja, főleg egy kifejezetten hosszúra nyúlt műsort illetően, mely ebben az esetben a Bach mű előadásakor következett be. Nem állítom, hogy élvezhetetlen volt a produkció, sőt, a rengeteg “erős” hangzás mellett kellemesen hatott egy lágyabb hangvételű és ismert szerző tollából csengő muzsika, pusztán kissé szakmaibb szemmel szemlélve ez volt a benyomásom az előadásról.

Szükségesnek érzem megemlíteni, hogy volt olyan, mikor hosszú-hosszú percek teltek el a darabok között a színpadi átrendezéssel. Ez természetesen elkerülhetetlen, hiszen aki akár csak egyszer is járt már ütőhangszeres koncerten, tudhatja, hogy szükségszerű némi átállás, a hangszerek felállásának módosítása a színpadon. Sajnos - vagy nem sajnos - ez nem egy egyszerű zongora, vagy mobilis saját szólóhangszer. Nem ez a legelsődlegesebb szempontom egy koncert kiértékelése során, türelmesen kivárom a folytatást, azonban egy “sima” néző szemszögéből mérlegelve elképzelhetőnek tartom, hogy túlzásnak véli. Könnyen orvosolható lenne ez a probléma a művek sorrendjének újragondolásával, vagy esetleg ne a koncert végefelé beiktatva ezeket a nagyobb átállásokat, mikor már a közönség is fárad. Megpróbálták elterelni erről a figyelmet érdekességekről szólva, mely hatásos is volt, ám nem töltötte ki mindig a “pakoló időt”. Kissé paradox helyzet: okosan és praktikusan gondolkodva nem szándékoztak túl hosszúra és unalmasra, érdektelenné nyújtani a kitöltő szövegeket, azonban nem sikerült lefedni az átrendezésekhez szükséges intervallumot. Pláne az egészben, hogy nem volt saját konferálójuk, így egy idő után kénytelen volt a zenekar szószólója is kivenni részét a munkából, leellenőrizni saját setup-jának elemeit. Kezdők hibája, melyből csak tanulhat az ember.
Mindettől eltekintve, én is, és láthatóan a közönség is értékelte a produkciók közbe vetett hozzászólásokat. Frappánsak voltak, ízléses humorral fűszerezve.

Az volt a benyomásom az együttesről, hogy hirtelen akartak nagyon sok mindent megmutatni magukból, tudásukból, és hogy mi mindent foglal magába az ütőhangszerek bámulatos világa, ám úgy gondolom, nem feltétlenül célravezető, ha mindent egyszerre zúdítanak a közönségre. Egy kicsivel rövidebb repertoár legalább ekkora sikert hozott volna, ennek tetejében pedig furdalná a nézőket a kíváncsiság, mi mindent tartogatnak még számunkra. Egy apró közhelyet közbeszúrván: “gyakorlat teszi a mester”. Én mindenesetre izgatottan várom a folytatást.

Alapvető tény, hogy egy kamaraformáció csak és kizárólag akkor tud sikeresen működni, ha az egységben nincsen semmilyen fajta törés, viszály, konfliktus, nézeteltérés. A Trio Dakoda esetében három hasonló tehetséggel megáldott, ám merőben különböző személyiséggel rendelkező művész egyénisége fonódik össze, mely bizonyíthatóan tökéletes harmóniában képes létezni. Erről alkotott véleményem több írásom során is fellelhető, hiszen ennek hiányában teljesen értelmetlen az egész háttérmunkáról beszélni, amely egy frissen összeállt formáció elkerülhetetlen, szerves része az egyöntetű sikerhez.

Bizonyosan állíthatom, hogy rövid időn belül ismét hallani fogunk róluk, és első, összességében igazán pozitív élményem alapján legalább ennyire magával ragadó, profi zenészekhez mérten színvonalas koncerttel készülnek majd, mint ahogyan megismerte őket a hazai zenekedvelő hallgatóság.

Quattro per Tutti mikroszkóp alatt

A Quattro per Tutti egy 2020-ban megalakult, magasan képzett művészekből álló kamaraegyüttes. Négy szaxofonos zenész előretörő, közös életútját követhetjük nyomon. Nem mondhatnám, hogy a legalkalmasabb időszakot ragadták meg erre a pillanatra, hiszen a világszerte tomboló koronavírus-járvány akkoriban sok mindennek csúnya gátakat szabott, de amit azóta letettek az asztalra, az magáért beszél.

Egészen a kezdetektől fogva nyomon kísérem a formáció tevékenységeit. Mint, ahogyan az általában lenni szokott, ők is kicsiben kezdték. Családias hangulatú, privát kerti koncerteken való rendszeres részvételükkel és néhány kisebb fesztiváli felkérések keretein belül nagy hatást értek el mindenfajta korosztály számára, mely kiváló ajánlásként hatott a későbbi, komolyabb hangvételű fellépéseikhez is. Természetesen mondanom sem kell, hogy legyen szó bárminemű alkalomról, ők mindig a legmagasabbra teszik a lécet és ennek fényében nyújtanak felejthetetlen, maradandó élményt a hallgatóknak. 

A magyarországi zenei életben rajtuk kívül csupán egy hasonló felállású kamaraformáció létezik. Ez abból a szempontból eléggé kedvező, hogy szűk a konkurenciájuk halmaza, egyedüli ellenfélként csupán velük kell “megküzdeniük”, azonban ez annál nagyobb terhet ró a nyakukba, hiszen annak idején magasra tették a lécet - manapság már nem annyira aktívak, mint fénykorukban. Tehát a Quattro per Tutti számára a lehetőség adott és páratlan, a kérdés az, hogyan ragadják ezt meg.

 Az ensemble összetétele mellett különlegességüket még inkább fokozza, hogy a négy szaxofonból a legnagyobb és legmélyebb - a bariton - hangszeren az egyedüli női tag játsszik, aki egyben a zenekar szószólója is. Gondosan és sokoldalúan összeállított repertoárdarabjaik között érdekes tényekkel, kisebb történetekkel egészítik ki az előadást, teszik még élvezhetőbbé a műsort.

A legutóbbi koncertjük alkalmával az volt a benyomásom, hogy erre a közönség kifejezetten fogékony, szimpatizál a tagokkal és a zenéjükkel, a hallgatóság reagál és kommunikál a műsor során elhangzottakra, akár a muzsikálásra, akár az érdekességekre vonatkozóan. Számomra elengedhetetlen a mai együttesek attitűdjével kapcsolatban, hogy profizmusukkal karöltve emberibaráti is legyen, amit művelnek és kínálnak. Mindkét Művészetek Palotájában tartott koncertjük alkalmával mindezen pozitív töltetükből fakadóan teltházat produkáltak, rengeteg visszatérő nézővel. Ez arra enged következtetni, hogy a - habár kisebb, de még létező - zenekedvelő tábornak igénye van az effajta koncertekre. Az egyedi atmoszféra megteremtése közelebb hozza a zenészeket a közönséggel és ez fordítva is igaz.

Esztétikailag a megjelenésükre is kellő hangsúlyt fektetnek. Semmi merev öltözék, semmi erőltetett, bohókás egyenruha. Kellemesen letisztult, a helyszínnek, a közönségnek és a zenének is tiszteletet sugárzó megjelenés. Elegáns, fekete ing egy picike logóval - Q/T -, egyszerűen elegáns fekete nadrág és lábbeli. Az egységes, helytálló öltözék lényeges szempontja a látszat mellett a kényelem is, hiszen érezhetően kihat a produkcióra a kényelmetlenség érzése, melyet esetlegesen öltözékükből fakadóan érzékeltethetnek a zenészek. Erre passzoló - kissé banális - mondás az: egyszerű, de nagyszerű. Annyi szabadságot azért megengednek maguknak, hogy a már említett női tag mindig valami egyedi, nem rikítóan színes, vidámságot sugalló szoknyát párosít a fekete blúzához. Ettől valahogy még vonzóbbá válik a megjelenésük, és mégsem töri meg az egységet.

Akár úgy is lehet erre tekinteni, hogy az egy szem hölgy tag - különleges szoknyáival, legnagyobb és legmélyebb hangszerével, konferálásaival - remekül kiegészíti, egyensúlyozza és képviseli a női nemet a kvártett másik három férfi tagjával szemben. Csak, hogy annyit ne ismételjem magam, utoljára szándékozom célozni ezzel a páratlan külső-belső harmóniájukra.  

Szükségesnek érzem azonban egy kicsit “ellenük” is szólni, mihelyt több tagváltáson is átesett már az együttes. Ez korántsem szokatlan probléma a kisebb formációknál. A Quattro per Tutti jelenlegi felállásának meg kellett tapasztalnia eme negatív “energiákat” is, mely odáig vezetett, ahol most tartanak. Az annyiszor véleményezett összetartást, amitől jó, sőt, kiváló lesz egy kamaraegyüttes. Állandó széthúzással sikereket elérni lehetetlen. Ők azonban sosem tántorodtak meg, ennek eredményeképp pedig az egyre inkább feljebb és feljebb törő céljuk felé haladnak. Ennek bizonyítékul szolgál az elkövetkezendő időszakban esedékes két koncert, mely a Zeneakadémia Solti termében kerül bemutatásra, s melyet nyugodt szívvel ajánlok mindenki figyelmébe.

Bevallom őszintén, - zenész létemre - nem vagyok a kortárs zene legnagyobb rajongója, ettől függetlenül nagyra értékelem a mai zeneszerzők törekvéseit. Nem vetem meg teljes mértékben ezt a műfajt, csupán a még ép ésszel befogadhatatlan kategóriától irtózom. Elvégre, kinek mi a szép, kinek mi az érték. Nos, a Quattro per Tutti ezt kifejezetten számomra kedvező érzékkel képes megválogatni. Színes repertoárjukba belecsempészik a laikusok számára is emészthető kortárs zenét, egészen a klasszikusoktól kezdve a romantikusokon át a 21. századi zenékig. Ízléses műsorösszeállításaikat rendkívüli előadókészséggel rendelkező zenészek tárják elénk, melyet annyira őszintén közvetítenek a hallgatóság felé, hogy abba belekötni is veszélyes volna.

Nem várható el, hogy mindenkinek azonos véleménye lenne egy adott dologról. Ez elmondható magukról a hangszerekről is, ebben az esetben a vitatott tárgy a szaxofon. Különböző források ismeretében biztos vagyok benne, hogy van a szaxofon ellen valló tábor, kiket már magától a hangjától kiráz a hideg (rossz értelemben) vagy egyenesen rosszul lesznek tőle - mint, ahogy például Mozart a trombitától -, és nyilvánvalóan ott van az ellentábor, akiket elvarázsol a hangzása, a struktúrája, a csillogása. Talán nem lesz túl meglepő az állításom, miszerint én ez utóbbi klánt erősítem. Nem egy túl felkapott hangszer a szaxofon - legalábbis a nagy szimfonikus zenekarok világában -, ám magában a hangszerben rejlő lehetőségek tárháza határtalan. Nem is szólókarrierre gondolok, hanem arra a kamaraegyüttesi útra, melyet a Quattro per Tutti is próbál népszerűsíteni. Ez nem azt jelenti, hogy majd akkor özönleniük kell a kisebb-nagyobb kamaracsoportoknak, mert a jóból is megárt a sok. Csupán szükséges tisztában lennie egy zenésznek a hangszeréből adódó sajátos lehetőségeinek.

Szomorúan kellett tapasztalnom azt a tényt, hogy a mai, államilag támogatott nagyobb zenekarok kulturális élete merőben hanyatlásnak indult. Nem szükséges messzemenő következtetéseket levonni ahhoz, hogy világos legyen ennek a pénzügyi nehézségekből és a támogatások megvonásából fakadó oka. Számomra eléggé taszító jelleggel hat az a jelenlegi társadalmi “normatíva”, miszerint az anyagiasság döntően uralkodó szerepet játszik a világ minden területén - legyen az politika, kultúra, karrier, vagy bármi más. Nem vitatom, hogy lényegi kérdés, melyet bőségesen lehetne boncolgatni, azonban ezt a kvártettre szeretném most kivetíteni oly módon, hogy számukra nem ez adja a löketet, a feltörekvésül célját, nem feltétlenül a pénzügyi kérdésekre alapozzák a döntéseiket. Nyilván, szükséges számításba venniük a költségeket, de ez az, ami a legkevésbé meghatározó jellemzőjük. Éppen ezért, minden kellemetlenséget, nehézséget okozó aktualitással szembe menve, ők töretlenül, megmakacsolva magukat valóban azt az eszmei értéket képviselik, mely a zenéről szól, mely a zene meghazudtolhatatlan és nélkülözhetetlen erejét tolmácsolja az eltévelyedett emberiség irányába.

Nevük jelentése - mely szerint a Quattro per Tutti annyit tesz: Négyen mindenkiért - tökéletesen meghatározza önmagukat és zenei nézeteiket, a zene iránti elhivatottságukat, hitüket, alázatukat, s mindazt, amit zenéjükkel képviselnek és közvetítenek a világ felé.